Az Országos Széchenyi Kör Kárpátalján
(Útinapló)

Útinaplómban élményeimet, érzéseimet, gondolataimat rögzítettem. Ne várjon ezért senki ezen írástól idegenvezetést, történelmi esszét, aprólékos leírást.

A történelmi Magyarország e területén még sohasem jártam, ezért kapva-kaptam a lehetőségen, amikor a Széchenyi Kör Kárpátaljára szervezett kirándulást. Történészként persze ismertem e tájegység történetét, de más olvasni, elképzelni és más látni, tapasztalni. Kárpátalja, vagy ahogy régen hívták Felső – Magyarország, Felvidék, Kárpáton inneni-túli területek mindig is perifériának számított, hisz mesze volt a politikai, kulturális és gazdasági centrumoktól. Vereckétől (895.) Trianonig (1920.), majd a bécsi döntés nyomán 1938-tól 44-ig a magyarság írta e terület történetét, együtt az ukrán, orosz, lengyel, cseh, szlovák, ruszin, rutén néptöredékekkel. Így van ez a máramarosi részeken, a Szilágyságban, a Székelyföldön, a Csallóközben, Mátyusföldön, a Vajdaságban a Muraközben és a Kárpátalján is. Bethlen Gábor, a Perényi család, Thököly Imre, Zrínyi Ilona, Esze Tamás, II. Rákóczi Ferenc, Kazinczy és Kölcsey Ferenc, Munkácsy Mihály, Bartók Béla Kárpátalja kultúrájának szimbolikus alakjai.

A periféria mindig sajátos kultúrát, életszemléletet hoz létre. Kárpátalján a túlélés, a tolerancia, a szabadság szeretete a magyarság identitása. Északról, délről, keletről nyugatra nagy volt itt mindig is a mozgás. II. Rákóczi György erdélyi fejedelem szerencsétlen lengyel hadjáratának köszönhetően – mert kellett neki a lengyel korona, hogy Báthory István nyomába léphessen –  elpusztult minden. Thököly Imre itt hozta létre független államát a Habsburg sas iszonyú árnyékában. Zrínyi Ilona itt védte Munkács várát, mígnem gyerekei kedvéért előnyös alkut nem kötött a császáriakkal. Kölcsey Beregszászra járt postára, hogy feladhassa leveleit Kazinczynak, a könyves árudába, hogy megvehesse a Felső-Magyar Országi Minervát (Kazinczy irodalmi folyóirata) és Széchenyi Hitelét. Egy régi várrom igézte meg, a Huszt című epigramma írásásra a búskomor Kölcsey Ferencet, amelyben alig egy évtizeddel Isten áldását kérő himnusza után – Széchenyi hatására – optimistán azt kiáltja világgá, hogy „régi kor árnya felé visszamerengni mit ér/ Hass, alkoss, gyarapíts/ a haza fényre derül.”

        Induljunk! A határon nincs előttünk senki, mégis háromnegyed óra alatt jutunk át. A tempó a szocializmusra emlékeztet. Idegenvezetőnk, egy beregszászi magyar tanárnő szerint, akit csak dicsérni tudok tudásáért és mértéktartó nacionalizmusáért, szerencsések voltunk, hogy csak ennyit kellett várnunk. Átjutunk! Ennek örömére szatmári pálinkával koccintunk, de majd kiesik a kezemből a pohár, no nem azért, mert sokat ittam, hanem mert iszonyú úton haladunk. Magyar ember elképzelni sem tudja, hogy milyen egy rossz út. Morgunk, dohogunk, ha kies hazánkban kátyús utakon döcögünk, de ez mind semmi a kárpátaljaiakhoz képest. Lyuk-lyuk hátán, akkora mélyek a gödrök, hogy nyáron, eső után fürdésre tökéletesen alkalmasak. Ebből az a tanulság, hogy útvonalunkat úgy tervezzük, hogy 40-50 km-es átlagnál nem haladhatunk gyorsabban. (Kivétel az olimpiai út szakasza, amelyet az 1980-as moszkvai nyári játékok idejére készítettek.) Persze a csigatempóhoz is hozzá lehet szokni.

Megérkezünk Beregszászra. Lepusztult külváros, előttünk lovaskocsi.  Európai belváros fogad bennünket Esze Tamás, Kölcsey, Kazinczy, emléktábláival, Petőfi, Bethlen Gábor, Illyés Gyula szobraival, a Vérke folyócska partján az úri kaszinóval, (ma Arany Páva Étterem) ahol Széchenyire emlékező tábla hirdeti a legnagyobb magyar itt jártát, és szépen helyreállított monarchia korabeli épületekkel. A hölgyek divatosak, az urak kevésbé. Legnagyobb élmény mégis a Bereg- vidéki Magyar Múzeum igazgatója. Az egyszemélyes múzeum egy elhagyatott iskolaépületben kapott helyet. Hajdan Bethlen Gábor kastélya állt itt, melyet 1629-ben építtetett. Erre a falba helyezett kőtábla emlékeztet. A múzeumigazgató   a gyűjteményt lelkesen,  humoros iróniával mutatja be. Az itteni magyarság kincsesbányája tárul elénk. Van itt minden: a népviselet, mindennapi használati eszközök, a polgári világ bútorai, Fedák Sáriról szóló képeslapok, zászlók, érmek, időszaki festménykiállítás. Legnagyobb élményt számomra a fotógyűjtemény jelentette, amely bemutatta a dualizmuskori Beregszászt, illetve a város jelentősebb eseményeit: felvonulásokat, a tűzvészt, bontásokat, új építkezéseket. Érdemes bemenni, ne hagyjuk ki!

Ezután buszunk az aszfalt nélküli főúton Tiszacsomára zötykölődött. A falu szélén nekünk magyaroknak fontos emlékhely található. 1980-ban a beregszászi régészek honfoglaláskori leletekre bukkantak, ezzel megdőlt az az ukrán teória, hogy a magyarok csak kitalálták Vereckét. Az emlékhelyen Árpád fejedelem és Szent István fából faragott szobra emlékeztet a honfoglalásra és az államalapításra.

Borzsován szállásolnak el bennünket magyar házaknál. Minden szervezett, ugyanazt az ételt adják minden házban. Nekünk hatunknak egy orvos és felesége a házigazdánk. Az orvos Magyarországon dolgozik, az asszony helyben egészségügyi asszisztens. A házban vendégszobák, ebédlő, profi kényelemmel. Lakásuk szépen felszerelt, a szegénységnek nincs nyoma. Eszünk, beszélgetünk, iszogatunk, énekelgetünk. Másnap reggel beregi szőttest veszek tőlük. Búcsúzunk és indulunk tovább Munkácsra.

Munkács vára fenséges. A város felett tornyosulva őrzi Kárpátalját, lábainál dimbes-dombos táj, mögötte a havas hegycsúcsok.

A vár méretei lenyűgözőek, ugyanakkor túl sok látnivalót nem rejtenek ódon falai. Nekem tetszett Matl Péter Zrínyi Ilonát és fiát a kis Rákóczi Ferencet ábrázoló bronz szobra, mely a várfokon áll. Mindenképp ajánlom Kazinczy Ferencz emlékszobáját. Tudnunk kell, hogy a jakobinus összeesküvés után Kazinczy a várban raboskodott. Celláját, munkásságát remekül tárja elénk, a kiállítás, szép kőnyomatokkal idézve fel a kort. Lent a város élettel teli, bár itt is csak a belső részek szépek, a többi lepusztult.

Gyerünk tovább a „sztrádán”! Szolyvai emlékparkban mély főhajtás és koszorúzás a sztálini véres terror áldozatainak emlékműve előtt. 1944-ben a 18-50 év közötti férfiakat Sztálin elvitette 2-3 napos munkára, többségük soha nem tért vissza.

Életem egyik legfelemelőbb érzése marad a Verecke-hágónál tett látogatás. A táj lenyűgöző, elénk tárulnak a Kárpátok vonulatai. Mit érezhetett az a néhány ezer magyar, kik Galícia felől ideérve lepillantott az új hazára? Mit érezhetett Rákóczi, amikor ezen az útvonalon megérkezett Magyarországra kivívni függetlenségünket? S mit érezhetett akkor, amikor a munkácsi csatavesztés után menekülni kényszerült Lengyelországba. Feszty Árpád körképe a Honfoglalás romantikus életérzését csodálatosan adja vissza. Többen feltételezik, hogy Fesztynek a mintát a Munkács környéki hegyek szolgáltatták, de ez szerintem teljesen mindegy.

Az első emlékmű a Honfoglalás 1000 éves évfordulóján állíttatott 1896-ban. A szovjet korszak ezt persze eltüntette. Az újabb emlékmű 1996-ban került felállításra, sokáig befejezetlenül állt, mert az ukrán nacionalisták ellenezték. Kitalálták, hogy itt állítanak emlékművet az ukrán partizánoknak, akiket szerintük a magyarok öltek meg. Azóta az ukrán történészek is elismerték, hogy a lengyelek tették. Megdöbbentő, hogy ma is milyen erős a szélsőséges nacionalizmus a kurta történetű utódállamokban. Nemrég mesélte egy mátyusföldi ismerősöm, hogy a pozsonyi kórházban megszólalt magyarul, attól kezdve elhanyagolták, majd végül azt vetették a szemére miért nem gyógyítatja magát Budapesten.

 „Verecke híres útján jöttem én, /Fülemben ősi dal rivall”. „Itt küzdtenek a honért hős Árpádnak hadai”. „Őseinket felhozád Kárpát szent bércére”. Ady Vörösmarty, Kölcsey idézetek zakatolnak az agyamban miközben állok e kultikus helyen. Matl Péter alkotása sok mindent szimbolizál. Hétágú virágot, a hét magyar törzset, a vérszerződést, a kaput. Állunk, emlékezünk, verselünk, énekelünk mi maroknyi magyarok, itt a hegyek ormán.

Megtérünk Volócra egy bányavároskába vacsorázni és aludni. Érdektelen hely, rossz vacsorával, elfogadható reggelivel.

Harmadik napunk a fülöpfalvai (Pilipec) görögkatolikus fatemplom megtekintésével kezdődik. A hagymakupolás, ikonosztázos építmény 18. századi remek ácsmunka. Az ukránok görögkatolikusok, a magyarok döntő többsége református, az oroszok pedig ortodoxok. A ruszin vidék lakói, több népcsoportból állnak, hegyenként változik elnevezésük. Hol bojkóknak, hol lemkóknak, hol meg huculoknak nevezik őket. A Sipot vízesésnél gyalogolunk és fényképezünk. Majd beborul az ég és megjön a mindennapi zápor. A szinevéri tóból így nem látunk semmit, pedig szerettem volna meglesni Szint a hegyek szép leányát. A legenda úgy tartja ugyanis, hogy élt egyszer Szin az uraság leánya, aki beleszeretett a helyi pásztorban. Az uraság mikor megtudta megölette a pásztorlegényt. Szin bánatában sírt, és csak sírt, mígnem könnyeiből tó nem keletkezett. Alsókalocsa felé tartva a folyóba mosott tankcsapdákat láttunk, az un. Árpád – vonal maradványait. Amikor Magyarország 1938-ban visszakapta a Kárpátalja magyar lakta területeit, a magyar hadvezetés tankcsapdákat, bunkereket épített ki a Kárpátok vonulatán, hogy megállítsa a Vörös Hadsereg előrenyomulását. Ma már tudjuk, nem sok sikerrel. Az Alsókalocsán lévő skanzen a hegyek lakóinak életét mutatja be. Iszonyú szegénységben éltek, mindenféle kényelem és kultúra nélkül.

Szállásunk Visk a máramarosi hegyek alatti város. A magyarok lakta településen a szervezett falusi turizmus profi módon működik. Itt is házaknál alszunk, én egy fiatal házaspárnál, akik tisztességgel biztosítják kényelmemet. A település a 60-as évek magyar kisvárosaira emlékeztet. Járda, betonozott út alig. Itt-ott új házak, de több a régi.

A városka fő látványossága a gyönyörűen fejújított református templom. II. Rákóczi György 1657-ben tartott a templomban országgyűlést. A festett famennyezet itt is elkápráztat. Az épület előtt 5 faoszlop, a hajdani máramarosi városok: Visk, Técső, Huszt, Máramarossziget, Hosszúmező címereivel.

A negyedik napi kirándulásból őszintén szólva egy emlék maradt meg bennem, de az nagyon; a kirándulás a Fekete-Tisza forrásához. Körösmezőig a folyó mentén haladtunk. Megálltunk a Fekete-Tisza és a Fehér-Tisza összefolyásánál. (Nevüket a víz színéről kapták.) A területet a cigányok „uralják.” Bennünket nem zaklattak, néhányan kéregettek közülük, de nem rámenősen. Körősfőn katonai konzervdobozra hasonlító buszokra szálltunk, majd következett kétórás hajmeresztő utazás. Sár, kis híd, mély szakadék, sár, szakadék, kis híd, újfent szakadék, sár, kis híd. Nem volt leányálom, de csak-csak felértünk egy tisztásra. No, onnan még 500 méter felfelé gyalogosan a Tisza eredete. Legyőztük az akadályt, s ittunk a friss forrásvízből. Lefelé már könnyebb volt, de én nagy igyekezetemben, hogy először érjek le, nem figyeltem, így seggen szánkázva érkeztem meg a gépkocsikhoz nagy ováció kíséretében. Azután a visszaút sem volt egyszerűbb, de ezt már nem részletezem.

Eljött az utolsó nap. Huszt várát nem másztuk meg időhiány miatt, pedig szerettem volna felmenni, márcsak Kölcsey iránti tiszteletből is. Így csak az epigramma elszavalása maradt:

„Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
Ó mond Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengi mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts, a haza fényre derül!”

Az 1831-ben írt vers a cselekvő hazafiság legszebb lírája. Az alig egy évtizede az Istenhez könyörgő költő (Himnusz 1823.) most már tenni akar, kimutathatóan Széchenyi Hitel című művének hatására.

Nagyszőllősön besétálunk a Perényi kastély udvarába. A kastélyban oktatási hivatal tanyázik. Az egykori tulajdonos Perényi Zsigmond báró a 48-as szabadságharc hőse volt, Komáromnál esett el 1849-ben.

Csetfalfán két egymásra épült templom fogad bennünket. Az egyik csodaszép református magyar kazettás templom. A másik modern, erős színekkel. A görög – katolikusok és a katolikusok hitéltét szolgálja. A Fő utcán Széchenyi emléktábla található, melyet megkoszorúzunk. Széchenyi 1847. szeptemberében, a Tisza szabályozás előkésztésekor felhajózott idáig a Pannónia gőzhajóval, és találkozott a környék vezetőivel. Na és arról se feledkezzünk el, hogy a templom mellett Móricz Zsigmond emléktáblája is látható. Édesanyja ugyanis Csetfalván született. Végezetül ellátogatunk a tiszaújlaki Rákóczi emlékműhöz. A turulmadár fenn a csúcson hirdeti a vezérlő fejedelem csatájának emlékét. 1703. július 14-én itt aratta első győzelmét a kurucok vezére. „Cum deo pro Patrie et libertate”, vagyis Istennel a hazáért a szabadságért.

Azután tikkasztó hőségben a határ felé vesszük utunkat. Éljen Ukrajna! Várunk majd másfél órát mire hozzánk szól valaki. De végül átvergődünk, és irány haza.

Szép, értékes kirándulás volt, köszönet a szervezőknek!

Szentkuti Károly