Szeptember elején
Ünnep egy avasi kis faluban

 A himnuszi táj a teremtő ecsetjén kicsi bolyh. Az ember csak néz bele a tájba és érzi, nincs egyedül ebben a végtelenbe feszített vásznon. Remete szőlővesszein néz tovább a szem, hogy lássa megterített abroszát a legnagyobb művésznek és belefeledkezzék a látványba, ahol is a legnagyobb magyar emléke áll, őrizve múltat, jelent és rejtve és óvva a jövőt. Nekünk. És azoknak, akik segítenek, hogy ne legyünk magányosak, elszigeteltek és, hogy mások se legyenek azok. Hanem induljuk mindig útnak, hogy együtt lehessünk.

Mielőtt ezen avasi panoráma elénk terül, istentiszteletre hív a templomharang. Megérkezésünk első üdvözlete ez. Kilépünk a kisbuszból, és megszólal a hívó harang. Gyülekezésünk után orgonaszó adja a szívnek és az ünnepnek a ritmusát. A beszűrődő nap avat a közösség részévé, érzem, hogy elődeimet is ily kedvvel nézte a templomablakból. Megsimogatja arcom, jó helyen vagyok, üzeni. És szól a zsoltár, hogy emelkedjék a lelkünk a hétköznapok poraiból.  Hinni kell, nincs más út. Esőben, árvízben, újrakezdésben. Nem elveszni a közben, hanem építeni azt, bízva magunkban. Fogadni az Isten sugalmát, vállalni azt, mit reánk szab mennyei műhelyében. Ha a bennünk élő Jónás rühellé is a prófétaságot. Számítunk mind. Kitűnhetünk mind. Tanulhatunk és taníthatunk. Mert nincs ember közösség nélkül, és közösség sincs ember nélkül. Ez a sok közül az egyik nagy üzente Széchenyi Istvánnak. És nincs beteljesülés akarat és munka nélkül. Tudjuk ezt mind, és de szépen szól ez, és jaj, nagy a vágy is bennünk erre. Még akkor is, ha néha elbukunk. De a biztatás a tettre, a cselekvő emberre mindig kell. Nagyon kell. És erre Széchenyi István mindig méltó példa. Szükségünk van a nagyemberekre, a példaképekre. Hogy önmagunk és a közösség közé, ha kell, segítsék megépíteni azt a hidat, amivel elérjük egymást és felemeljük magunkat, hogy nemzetünk örömére, dicsőségére legyünk. A Tiszteletes szavai szépen szólnak, szónoklata szelíd, őszinte és tiszta, nem hivalkodó. Alázat és tisztelet. Méltó Széchenyihez. Útravalónk lesz, ha belépünk nagyvilágunk örökké manipulálni akaró szónokai közé. Hiszi és érzi az ember, hogy megtisztítja hívságaitól és gyengeségeitől. Ez a dolga. És ő csinálja, ahogy kell, ahogy az Isten rábízta.

Az emlékoszlopnál, egy nagy cseresznyefa ad kellemes árnyékot ünnepünknek. Az anyaországi Széchenyi kör elnökasszonya beszédében kapcsolódik a templomi igékhez. Feladatunk van, meg kell találnunk magunkat és közösségeinket. Az élet, a küzdés maga. Az ünnepeknek, az évfordulóknak ezért is van nagy szerepük. Mert kiléptetnek a köznapok küzdéseiből és más nézőpontjairól is ránézhetünk saját életünk minőségére.

Az emlékezésben, helyi közéleti személyek is megszólalnak. Emlékeznek Sike Lajos újságíróra, aki megálmodta, létrehozta és hosszú évekig meg is szervezte ezt a találkozót. Az ez évi emlékezés hozzá is, neki is szól. Aztán verseket, népdalokat zeng a Domokos-dombja bele a festői tájba. Anyanyelvünket őrizve meg és örökítve tovább.

Nyári szeptemberünk első szombatját a helyi közösségi ház megterített asztalainál zárjuk. Hamisíthatatlan házias ízekkel és szívünket tárva-nyitva hagyó gyümölcspárlatokkal.

A közös ebéd, közös emléket ad, poharainkba szeretetet tölt és barátságokat köttet. Az ember és az Isten terített asztalaitól búcsút véve indulunk útnak Széchenyi szellemiségével és erejével, alkotó-és teremtő erejével telve visz utunk haza és a teljesség felé egy újabb megállóval közelebb.

Nagy Zsuka